11/22/2016

Ki vagyok én? Kinek szabad lennem?


Mostanában nem vagyok jól. Nem fizikailag, hanem lelkileg. Vívódom és tanácstalan vagyok. Úgy érzem magam, mintha kettős életet élnék. Hogyan is szokták ezt mondani? A civil életben... Igen, így szokták. Szóval, civil életemben az vagyok, "itteni" életemben meg ez. Ott nem tudják, hogy itt mit csinálok, itt nem tudjátok, ki is vagyok valójában.
Ettől érzem magam szinte meghasonlottan. Gyakorlatilag szenvedek, de nem értem miért. Szégyen lenne az, hogy blogom van, és leírom azt, amit csak akarok? Titkolnom kellene, hogy egy történetet írok?
Az egyik oldalon vagyok én, mint tanárnő egy általános iskolában, két gyermek édesanyja, a férjem felesége. A másik oldalon ott van Emily... 
A munkámat maradéktalanul elvégzem. Azt mondják, jó pedagógus vagyok. Hogy kik? Gyerekek, szülők, kollégák, a főnököm. Már majdnem ott tartok, hogy elhiszem. Abban biztos vagyok, hogy nekem a munkám a hivatásom. 
Hogy egyértelmű legyek, ez a kérdés foglalkoztat: Szégyelljem a kollégáim, diákjaim előtt, hogy blogot írok, vagy sem? Hogyan hatna ez az életemre? Egyesíthetem magam Emily-vel? Hiszen amúgy sem vagyok az a tipikus tanár alkat... Megtanítok mindent, de utálom, hogy van kötelező olvasmány. Én azt olvastatom a diákjaimmal, amit ők szeretnének. A lényeg, hogy olvassanak. Mindegy, hogy az Az útvesztő, vagy az Egy ropi naplója. 
Az vagyok, aki fecsegő poszátás karkötőben és kitűzővel ügyel szünetekben a folyosón. Az vagyok, akinek a tolltartóját megirigylik az ötödikesek. Az vagyok, aki az iskolai eseményeken együtt táncol a gyerekekkel. Az, aki rózsaszín, baglyos táskával jár dolgozni a piros biciklijével. Akitől megkérdezik a lányok, hogy mi lesz a Twilight sorozat vége. Akihez odamennek elárulni, kibe szerelmesek. Ez vagyok én. És emellett jól végzem a munkámat. Ezt mondják. 
Baj az, ha tanárként hellókittis táskám van? Lenézhetnek azért, mert ugyanazokat a filmeket nézem, és ugyanazokat a könyveket olvasom, mint a diákjaim? Gond az, hogy blogot írok? És az, ha a tanulóim elolvassák?
Kérdések, kérdések, kérdések, de sehol nem találom a válaszokat...
Egyszer az egyik osztályban elárultam, hogy történetet írok. Elmondtam nagyjából, miről szól. Az eredmény az lett, hogy azt akarták kötelező (utálom ezt a szót!) olvasmánynak, és az egyik kisfiú elkezdett írni. Ha innen nézem, megérte. 
El kell döntenem, és a döntésem mellett el kell határoznom magam! Egyesítsem magam, vagy maradjon meg titokban minden, ahogyan eddig is? Nem lesz egyszerű...