Horváth Kamilla: Ott állt anya

Daremo megtisztelt azzal, hogy egy publikált novellája az én oldalamra is felkerülhetett, köszönöm neki.

Ott állt anya

Megjelent 2016 decemberében a Kalocsai szó és kép c. antológiában.

Vonatfütty.
A peronon álltam hosszú ideje már, magam elé bámulva nem is a síneket, hanem az egyre elevenebben égő emlékeimet néztem, a szemeimet csípte a késő őszi szél és az elfojtott sikoltás. Mellettem a bőröndjüket cipelő utasok szálltak fel a vonatra, a cipőjük koppanása a betonon csak tompán érte el a tudatomat.
– Hé, kölyök! – csattant rám egy éles hang. Felkaptam a fejem, előttem a jegypénztárt kezelő öregúr állt. Egyenruhát viselt, a fején kalapot, hogy elfedje kihulló haját.
Nem szóltam semmit.
– Menj már hátrébb, fiam! Megy a vonat mindjárt, azt’ lesodor.
Bólintottam, és lassan hátráltam néhány lépést. A férfi biccentett, és visszacsoszogott az állomás épületébe. A vonat füttyentett még egy utolsót, a levegőt megtöltötte a szúrós szagú füst, aztán a szerelvény lassan elrobogott. Csend lett.
Körülnéztem, már senki sem állt kint a peronon, a váróterembe zsúfolódott be a tömeg a csípős hideg elől. Engem is csak a szürke sálam védett. A magasba néztem, az állomás felett átívelő, kékre mázolt vashídra. A gyalogosok számára kötötte össze a város két részét, amit szétválasztott a vasút. Reggelente én is ezen keresztül mentem iskolába ahelyett, hogy egy nagyobb kört megtéve a főúton kerültem volna meg az állomást. A tekintetemmel végigkövettem a híd vékony vonalát, majd megállapodtam a közepén.
Ott állt Anya. Még tegnap, mielőtt leugrott.
Nagy lendülettel fordultam el a híd irányából. Most a feljáróval néztem farkasszemet: sárga szalaggal keresztben átkötötték. Senki sem mehetett fel a hídra.
Lehunytam a szemem, és otthon voltam.
Odakint már sötétség honolt, de a redőnyöket nem húzta le senki. Csak a konyhában égett a villany, ahol Anya az asztalnál ült. Megálltam a küszöbön. A pulton halomban álltak a koszos edények, pedig előző nap én mosogattam el. Az asztalon néhány szelet megszáradt kenyér hevert.
Nyöszörgést hallottam, és megfordultam. A folyosón a kisöcsém állt, engem nézett nagy, távol álló szemeivel. Kancsal is volt. Hunyorítottam, hogy a félhomályban jobban lássam az arcát borító, sötét foltokat.
– Miért nem fürdeted meg? – szegeztem Anyának a kérdést anélkül, hogy levettem volna a tekintetemet az öcsémről.
– Fürdesd meg.
– Mióta maszatos?
Hallottam, ahogy a szék lába megnyikordul a csempén. A konyha felé fordultam megint: Anya mellkasával rádőlt a morzsás asztalra és lehunyta a szemét. A nyakában lógó arany lánc az arca mellett hevert, még apától kapta, és sosem vette le.
Egyre inkább kezdett szétterjedni a mellkasomban a tompa fájdalom.
– Holnap jönnek ellenőrizni.
 – Kik? – Még a szemét sem nyitotta ki.
– El fogják őt vinni. És talán engem is.
– Nem fognak!
Felpattant, a szék a háta mögött felborult. Egyenesen felém csörtetett, én pedig riadtan behúztam a nyakam. De mikor odaért az ajtóhoz, rám se nézve, csak a vállamat meglökve elsétált. Amikor észrevette a folyosón álló kicsit, megtorpant.
– Menj aludni.
Ő nem felelt, még csak nem is bólintott, talán nem hallotta Anya halk szavait. Mindig így beszélt hozzá, mintha elfelejtené, hogy milyen rossz a kicsi hallása. De így is felfogta, mit parancsolt Anya, szigorú tekintetét látva megérthette, hogy mennie kell. Hátat fordított, és lassú, ügyetlen léptekkel elindult a szobája felé. Az arca még mindig maszatos volt.
– Fürdesd már meg! És rakj rendet!
Anya rám se nézett.
– Majd apád megcsinálja.
Ökölbe szorult a kezem, alig tudtam néhány szót kipréselni az összeszorított fogaim között.
– Apa azért ment el, mert nem törődtél vele…
Ő végre megfordult, gyenge tenyereit megfeszítve megpróbált taszítani egyet rajtam, de csak egy lépést hátráltam. Szikrákat szórtak a szemei. Olyan alacsony volt, az államig sem ért fel, de ilyenkor én éreztem magam egészen picinek.
– Apád azért lépett le, mert ő megszületett…
Egy tompa puffanás hallatszott, mindketten felkaptuk a fejünket. Az öcsém elesett néhány méterrel a szobájának ajtaja előtt. Riadtan nézett ránk, és akkor gondoltam bele, hogy az emelt hangú vitánkat már meghallotta. De vajon mennyit fogott fel belőle?
– Látod, nem tud járni se – gúnyolódott Anya. – Egy villát sem tud rendesen megfogni a kezében. Meg nem is beszél. Pedig az ő korában már…
– Megmondta az orvos! – kiabáltam, és megragadtam Anya karját. – Fejlesztésre kellene vinni!
A hangja egyre hangosabban és magasabban szólt, már-már sikítozott.
– Én nem fogok egy agyalágyult gyerekkel mutatkozni!
A kicsi artikulátlanul bömbölni kezdett. Ordítozott, gyenge karjaival végre feltornázta magát, és négykézláb bemászott a szobába. Bevágta maga mögött az ajtót, és egy hangos csattanással nekivetette a hátát a fának. Csak zokogott, és hallottam, hogy fröcsög közben a nyála, el tudtam képzelni, mert láttam már így, folyt le az állán, tócsába gyűlt a könnyeivel együtt a mellkasán. Mindig így viselkedett, ha Anya agyalágyultnak nevezte őt.
A konyhában pislákolni kezdett a lámpa.
– El fogják őt venni tőled. Holnap jönnek, meglátják, hogy bánsz vele, és elviszik. Nem kapsz több esélyt.
Csak megrázta a fejét, közben a zsebében kezdett el kutakodni. Egy doboz cigarettát meg egy öngyújtót vett elő. Kisöpörte a szeméből sötét, zsírosan lelapuló haját, és rágyújtott.
– Ha majd nem kapsz utána segélyt, miből fogod venni a cigit?
Gúnyosan, halkan nevetgélt. Felém nyújtotta a dobozt.
– Kérsz? Nekiálltál már bagózni?
Türelmetlenül arrébb toltam a kezét, és visszamentem a konyhába. Az egyre inkább érezhető, kellemetlen morgás a hasamban ételt követelt már órák óta. Az öcsém még mindig zokogott, az ételmaradék a mosatlan tányérokban pedig kellemetlen szagot árasztott, legszívesebben elmenekültem volna a lakásból.
De a hűtő, egy doboz tejet és Anya gyógyszereit leszámítva teljesen üresen állt. Sóhajtva csuktam be az ajtaját, úgy éreztem, már ahhoz sincs erőm, hogy szemrehányást tegyek. Inkább úgy döntöttem, kimegyek a városba, és az egyik haverommal kifizettetek egy szendvicset. Majd ha megjön a segély, visszaadom neki.
Elsétáltam Anya mellett, aki a folyosó falának dőlve békésen cigarettázott, és felhúztam a cipőmet. Éppen a kabátom ujján húztam át a karom, mikor megszólalt.
– Őt elvihetik. De te maradsz.
A kicsi panaszos nyöszörgése még mindig bejárta a folyosót.
– Ez nem kívánságműsor. – Most én eresztettem meg egy rövid, kárörvendő kacajt.
– Téged nem foglak hagyni – hajtogatta tovább a magáét, figyelmen kívül hagyva az észérveket. – Te már tizennégy vagy, el tudod látni magad. Kell valaki, aki majd dolgozik.
– Téged miért rúgtak ki? Hiszen csak takarítanod kellett – köptem a szavakat gúnyosan. – És már három hónapja tizenöt vagyok.
– Nagyon tetszettem a főnöknek – magyarázta fontoskodva, és kezével megint hátradobta ápolatlan haját. – A felesége félt, hogy elcsábítom tőle. Ezért elküldött.
– Pénzt loptál tőlük.
– Nem, nem – rázta a fejét. – Az a cafka rakta a kabátom zsebébe, hogy kirúghasson.
– Mázlid van, hogy nem jelentett fel, pedig megérdemelted volna.
Halkan hümmögött, de nem szólt semmit, hátat fordítva végigsietett a folyosón. Menet közben a falon elnyomta a cigarettát, a csikket a földre dobta. Először azt hittem, az öcsém szobájába tart, végre észhez tér, talán megijedt, hogy elveszik tőle a kisfiát. De nem állt meg az ő ajtajánál, továbbment a saját hálószobájába. Lemondóan sóhajtottam, és folytattam az öltözködést.
Zaj szűrődött ki a résnyire nyitva hagyott ajtón át. Mintha üvegek koccantak volna össze. Remegni kezdtek a tagjaim, esetlenül próbáltam levenni magamról a kabátot, de a cipzárt sem tudtam rendesen megfogni, folyton kicsúszott az egyre jobban izzadó ujjaim között. Végül egy mozdulattal letéptem magamról a vékony anyagot, és szaladni kezdtem Anya szobája felé.
Hónapok óta nem tettem be abba a helyiségbe a lábam, mióta apa elment, képtelen lettem volna ránézni az itt hagyott tárgyakra. Néha Anya kihozott onnan valamit, ami az övé volt, egy inget, amit gyakran viselt, egy gyűrött újságot, amit aznap reggel olvasott, mikor elhagyott minket. Olyankor mindig marta a torkomat az elfojtott sírás. Egyszer engedtem utat a könnyeknek Anya előtt, mert még nem értettem, hová tűnt apa, de vissza akartam őt kapni. Egész nap sajgott az állam, olyan erővel vágta belém a csontos öklét. Akkor megtanultam, Anya előtt nem szabad sírni.
Arra számítottam, hogy azt a szobát is a káosz uralja, nem is tévedtem akkorát. Mikor benéztem az ajtón, először a földön szanaszét heverő ruhakupacokat vettem észre. Aztán a szakadtan lógó függönyöket. Az ágyra néztem, ahol Anya ült: azt a felét, ahol apa szokott aludni, bevetette, tisztán tartotta. Átfutott rajtam a gondolat, hogy talán azóta nem is nyúlt hozzá, mióta apa faképnél hagyta.
De aztán megláttam, hogy Anya egy félig teli, átlátszó folyadékkal megtöltött üveget tart a kezében.
– Mi a jó isten… – Kezdett felszínre törni a haragom. Kirántottam a kezéből az üveget, és megnéztem a címkéjét. Vodka.
– Hogy mered? – pattant fel Anya, megpróbálta visszavenni tőlem az üveget, de eltaszítottam magamtól. Nekiesett az ágy szélének, de nem tudott megtámaszkodni rajta, egy huppanással a földre csúszott.
– Nem ihatsz ilyet a gyógyszereidre. – Remegett a hangom, égett a torkom, vörössé vált előttem a szoba képe és Anya ijedt arca.
– Nem vettem be! Add vissza!
Hozzám nyomta törékeny testét, az ujjaimat feszegette le az üvegről. Belevájtam a körmömet a kézfejébe, és ő felsikoltott.
– Az anyád vagyok, ne szemtelenkedj!
– Nekem nincs anyám! – Ekkor törtek utat maguknak a könnyeim. Hüppögtem, ziháltam, az ajtóhoz hátráltam. Anya szája féloldalas mosolyra húzódott.
– Nem hát. Egy bőgőmasina nem lehet az én fiam.
Felordítottam, és előre lendítettem az öklöm. A mellkasán találtam el Anyát, felnyögött, ahogy benne rekedt a levegő. Hörögni kezdett, elfordult, és a szőnyegre hányt. Hallottam, ahogy a kicsi odakint sikolt.
Anyát néztem, ahogy kiegyenesedett, bedagadt szemeit felém fordította, elködösült tekintettel kezdett el beszélni, közben egyre közelebb lépett hozzám.
– Sosem ártottam neked, eltartottalak, szerettelek…
Ott állt előttem, krokodilkönnyeket hullajtott, de az én haragom elmosott minden más érzést. Taszítottam egyet rajta, aztán felszisszentem, mert éles fájdalom hasított a kézfejembe. Anya újra nekiesett az ágy szélének, de már nem sírt hangosan. Odakint a kicsi is elhallgatott. Egymással néztünk farkasszemet hosszú ideig, aztán Anya felállt, és elment. Hallottam, ahogy becsapódik a bejárati ajtó: egyedül maradtam. Lenéztem a kézfejemre, és megláttam az ujjaim közé gabalyodott, elszakadt aranyláncot. Beszűrődött a szomszédos vasútállomásról a hangosbemondó zaja: nemsokára érkezik a városon csak keresztülszáguldó pesti gyors. Arra gondoltam, bárcsak felülhetnék rá, és magam mögött hagyhatnám az egész életemet.
Kinyitottam a szemem, és megint az állomáson álltam. Még mindig a feljáró irányába fordultam, lassú léptekkel el is indultam felé. Átbújtam a sárga szalag alatt, és felsétáltam egészen a híd közepéig. A korlát felé fordultam, elképzeltem, ahogy Anya ott áll, és megpillantja a távolból érkező gyorsvonatot, ahogy sebesen pöfög az állomás irányába, de nem lassít, nem áll meg.
A zsebembe nyúltam, a hosszú láncot húztam elő. Lépteket hallottam a hátam mögül, sietve körbetekertem a korláton az aranyat, és megszorítottam.
– Kölyök! Ide nem szabad feljönni! – Karon ragadott egy férfi, a hangjáról felismertem, hogy a jegypénztárban szobrozó ember az. Megint ő jött, hogy helyre tegyen. – Meghalt itt tegnap valaki.
Az aranyláncot néztem még mindig, ahogy távolodtam tőle.
– Nem is tudtam róla.

2016. január

Daremo oldalán még számos nagyszerű írással találkozhattok. Kutakodjatok Papírfecnis fiókjában!

Emily blogja

Phasellus facilisis convallis metus, ut imperdiet augue auctor nec. Duis at velit id augue lobortis porta. Sed varius, enim accumsan aliquam tincidunt, tortor urna vulputate quam, eget finibus urna est in augue.