1/03/2017

(Barátnak) lenni, vagy nem lenni?


E hónap témája: Harcban önmagammal - Értékek és magatartásformák. Ehhez kapcsolódva szeretnék egy történetet elmesélni az életemből. A dolog a mai napig bánt, és tanácstalan vagyok vele kapcsolatban. Időnként eszembe jut, és elgondolkodom rajta mit rontottam el.

Még gimis koromban nagyon jó kis baráti társaságunk alakult ki az osztályban. Ebből négyen maradtunk meg az egyetem időszakára, sőt, még akkor is minden pénteken összejártunk, mikor már dolgoztunk. Ketten-ketten ugyanazon a helyen volt a munkahelyünk.
Sokáig jól ment minden... Mindenkinek megvoltak a hibái, amelyeket toleráltunk. Aztán sajnos belekeveredtem egy csúnya dologba... Többször elkezdtem mesélni nekik, elmondtam mi az, ami felé haladok, de a legtöbbször úgy csináltak, mintha meg sem hallották volna. Végül, nem lévén visszatartó erő, én pedig gyenge és befolyásolható voltam, sőt abban az időszakban kifejezetten sebezhető, belefutottam egy óriási hibába. Miután elmeséltem nekik, elfordultak tőlem. Úgy éreztem, mintha szégyellnének, lenéznének. Évekig vergődtem a csapdában, mire saját erőmből ki tudtam kecmeregni belőle. A barátaim magamra hagytak. 
Később megpróbáltam  rendbe hozni a dolgokat. Annak ellenére, hogy elárultak, szerettem őket. A barátaim voltak. Az egyik el is jött beszélgetni, úgy tűnt, rendezhető a dolog. A másik annyit írt sms-ben, hogy szerinte túl késő. Ezek után az első sem jelentkezett többé. Ők egy helyen dolgoznak. A harmadik barátom, akivel én dolgoztam egy helyen, jó ideig nem is köszönt. Ő azt válaszolta a közeledésemre, hogy nincs miről beszélnünk. Aztán elkezdett a hátam mögött pletykálkodni. Ekkor megkértem, hogy ha már köszönni sem hajlandó, legyen szíves, egyáltalán ne vegyen a szájára. A válasz ez volt: Rendben. Pont ő, akinek számtalanszor adtam kölcsön pénzt, akinek biciklit adtunk (ajándékba!), akinek kölcsön adtuk a tévénket stb. Folytathatnám a sort.
Néha találkozom velük az utcán, de köszönésen kívül semmit nem beszélünk. Elmegyünk egymás mellett. Nagyon bánt még mindig. Hiszen ők a barátaim!
Nem tudom miért történt ez! Hónapokon keresztül, szinte segélykiáltásként hoztam fel újra és újra a témát, hátha azt mondják: Te barom! Térj észhez! Vagy esetleg adnak egy nagy pofont, vagy bármit tesznek, amivel segítettek volna, hogy ne essek bele abba fekete lyukba! De nem tettek semmit.
Azt sem tudom, én mit tettem ellenük. A saját életemet majdnem sikerült tönkre tennem, de volt annyi erőm, akaratom, hogy a vég előtt visszalépjek, és rendezzem a soraimat. Egyedül. 
Fogalmam sincs mivel bántottam meg őket. Azt igen, hogy ők nagyon csúnyán viselkedtek velem. Nekem mégis hiányoznak. Minden alkalommal, mikor találkozunk, napokig a sírás kerülget, és a sok emlék jut eszembe. Nem tudom, hogy keressem-e, vagy felejtsem el őket? Sajnálom, hogy nem oszthatom meg velük az életemet, ami nem lehetne ennél jobb! Elértem azt, amire vágtam, és szerettem volna, ha a részesei lennének.
Azóta szerencsére lettek más barátaim, akik legalább annyira fontosak számomra, mint ők. Sőt, van egy, aki soha nem hagyna cserben.
A barátság nagyon fontos, és mély érzelem. Hosszabban tartó és mélyebb fájdalmat tud okozni, mint a szerelem.