6/12/2017

Útkeresés


Mikor lesz már ennek vége?

Ez az a fogalom, ami mostanában folyamatosan jellemez engem. A blogomnak is már ezer formája volt. Próbáltam szétszedni különböző oldalakra (lásd Kávé sütivel, Emily könyves, blogos oldala). Ez sem tetszett. Aztán elkezdtem ( nem tudom miért) kényszert érezni azért, hogy írjak. Mert hogy akkor lesz jó a blogod, ha… minden nap írsz, minden nap sokat írsz, legyen tartalom, ha csak egy kép akkor is stb. Teljesen befordultam ettől. Aztán belegondoltam miért is kezdtem el ezt az egészet. A válasz az, hogy azért, mert szeretem. Ennyi. Innentől kezdve visszaálltam egy oldalra (emilyblogja.hu), ismét átszerkesztettem az egész blogot, megpróbáltam rendszerezni. Még van vele munka… Mindenesetre sokkal jobban érzem magam így, hogy átgondoltam, elhatározásra jutottam, és nincs kényszer.

Ez a tanácstalanság az életem több területén is felmerült. Sajnos. Az, hogy a hobbimmal “bajlódom”, egy dolog. Nem dől össze a világ. Viszont a kapcsolataimban is ezt érzem. Leginkább a munkahelyen. Évekig otthon voltam, illetve évek óta otthon vagyok a gyerekeimmel. Ezalatt gyakorlatilag minden évben valamiért vissza kellett mennem. Vagy továbbképzés, vagy helyettesítés. Félreértés ne essék, egyáltalán nem bánom. Kellett ez a kis kikapcsolódás. Ezalatt az idő alatt megfigyelhettem a kollégáim változását. Egyébként a társaság fele lecserélődött már. Nem feltétlenül jártunk jól mindenkivel. A régiek is változtak. Ha csak azt említem, hogy az első gyermekem születése után többször is eljöttek meglátogatni, megnézni a picikét, a másodikat meg éppen le nem sz… Szóval már ez alapból is rosszul esett. Aztán ott van még sok minden. A minden napi kapcsolat, vagy inkább annak a hiánya. Azt vettem észre, hogy egyébként nem csak velem ilyenek, hanem egymással is. Felületessé váltak. Ami még fájt, hogy volt egy helyem… Egy “beígért” asztal… A “barátaim” mellett… Más ül ott, egy újonnan érkezett, aki máris fontosabb lett nekik nálam. Ez nem féltékenység. Azon már túl vagyok. Elfogadtam, hogy az emberek változnak. Valószínűleg, sőt biztos, hogy én is. Érzékenyebb lettem, amit nem bánok. Kiveszőben vannak a valódi érzelmek, én úgy látom.
Szóval elveszettnek érzem magam. Azt hittem, hogy az igazi barátok nem tűnnek el csak azért, mert néhány hónapig nem találkozunk. Ki maradt nekem? Ez a kérdés. Ezt kell kiderítenem. Ez lesz az elkövetkezendő időszak egyik fő feladata.

Kiegészítés, 2017. június 14.

Gondolkodtam... Megint... 😂 Lehet, hogy kevesebbet kellene törnöm a fejem. Lényegtelen. Az jutott eszembe, hogy talán én véltoztam meg? De nem érzem így, egyáltalán. Nyilván senki nem érzi magán, de mégsem hiszem, hogy én változtam. Valamennyire biztosan, mert hát az ember folyamatosan változik, Ennyire lefoglal mindenkit a munka és a gondjai? Én mindig úgy megyek dolgozni, hogy ha esetleg rossz a kedvem, ne látszódjon rajtam. Arra, ki szembe jön velem a folyosón, mindig mosolygok, előre köszönök, megkérdezem a munkatársaimat, hogy vannak, segíthetek-e valamiben. Mégis, a legtöbbjükön azt látom, hogy a háta közepére nem kívánja a jóindulatomat. Akkor mégis mire van szüksége az embereknek mostanság? Már néhány jó szóra sem? Rossz érzés, mikor valakire, akit a barátomnak tekintek, mosolyogva ráköszönök, mogorva tekintettel szinte úgy vakkant vissza.
A másik, amit nem tudok hova tenni, mikor ha én nem hívok, keresek valakit, akkor az hetekig sem jelentkezik. Abban az esetben, ha én nem hvom, számonkér.